Ki kitől tanul? - Élet a vegyes óvodai csoportban

 

Mindannyian a legjobbat szeretnénk gyermekeink számára, így az óvodában is. Inspiráló környezetet, ami segíti folyamatos fejlődésüket, családias légkört és játszótársakat. Ezért szülőként sokszor elbizonytalanodunk, hogy vajon gyermekünk fejlődése számára előnyös-e, ha vegyes életkorú csoportba kerül. Gerber Anita, a pécsi Istenkúti óvoda óvodapedagógusa osztja meg tapasztalatát a vegyes csoportokkal kapcsolatban, a leggyakoribb szülői kételyek megválaszolásával.

 

Évkezdés a vegyes csoportban
Az azonos életkorú gyermekekből álló tiszta csoporttal ellentétben, a vegyes csoportokban az óvodát kezdő gyermek egy már kialakult közösségbe kerül, ami a nagycsalád mintájára különböző életkorú gyermekekből áll, ezért a beszoktatás időszaka is gördülékenyebb. Az egymást már korábbi évekből ismerő gyermekek elfogadó magatartása és vidám játéka, a családias hangulat nagyban segítheti az újonnan érkezett gyermek beilleszkedését.

Minden év elején természetes módon rendeződik át a csoport, hiszen minden gyermek egy évvel idősebb lett. A korábban mintaadó nagyobb gyerekek iskolába távoztak, szerepüket az őket követőknek kell átvenniük. Ezt az átrendeződést igyekszünk segíteni oly módon, hogy tudatosítjuk az eddig mintakövető gyermekekben, hogy nagyok lettek, figyelniük kell arra, hogyan viselkednek, milyen mintát nyújtanak a kisebbeknek.
Osztatlan csoportban tudatosan hosszabb időt szánunk a szokásrendszer teljes elsajátítására is; ez az egész szeptembert kitölti. A későbbiekben erre építjük ugyanis a napi tevékenységek zökkenőmentes megvalósulását, ami elengedhetetlen a csoportok megfelelő „életének” kialakításában.

Kicsik és nagyok: együtt?
A vegyes csoportban nevelődő gyermekek jellemzően fogékonyabbá válnak a toleranciára, nagy mértékben fejlődik empátiás készségük, segítő-gondoskodó magatartásuk. Év elején megszokott, hogy a kisebbeket „pátyolgatják”, dajkálják, ringatókat, mondókákat énekelnek nekik, hiszen ők is ezt érezték, látták az óvónéniktől és a nagyobbaktól, amikor ők kerültek a csoportba. A nagyobbak később is szeretnek maguktól „gondoskodni” a kicsikről, sokszor kérni kell őket, hogy ne tegyék meg a „kicsi” helyett, amire az már maga is képes…

A vegyes csoportformában szívesen érvényesítjük „az együtt és külön elvét”, amely rugalmasan igazodik a gyermekek egyéni igényeihez. A vegyes csoportban nevelkedő kicsikre jellemző, hogy önállóbbak, vonzzák őket a nagyobbak tevékenységei, előbb ügyesednek. Nem jelent majd később problémát akár a kötött tevékenységeken való részvétel sem, mert látják, hogy a nagyoknak olyan „teendőik” vannak, amin azok szívesen részt vesznek. Van idejük a kicsiknek „felkészülni” arra, hogy majd az ő életükben is eljön ez az idő, - de addig csak akkor vesznek részt benne, amikor késztetést éreznek rá.

Ugyanakkor a kicsiknek szükségük van néha az „elkülönülésre”, elbújásokra, amelyre a csoportban szintén lehetőségük van. A gyerekek ilyen jellegű többsíkú magatartása gyorsítja a szocializációt.

Hogyan tervezhető a csoport tevékenysége?
A tiszta csoportokból álló óvodákban könynyebben tervezhető a csoportok éves illetve havi terve, hiszen minden csoport esetében az adott életkorhoz kapcsolódó követelményszintet kell figyelembe venni. Azonban itt is számolni kell az egyéni különbségekkel és képességekkel. A vegyes csoportokban a tevékenységeket mindig a nagyok szintjéhez tervezzük, majd ezt egyszerűsítjük le a kisebbekhez. A kisebbeknek nagy húzóerőt jelentenek a játékos, komplex kezdeményezések, amibe életkoruk és fejlettségük szerint kapcsolódnak be, majd a foglalkozásból kilépve, zavartalanul folytathatják játékukat.
Az egyéni fejlődésbeli különbségek az azonos életkorú gyerekek között is gyakran felmerülnek, feszültséget okozva ezáltal a lassabban fejlődő gyermekekben. A vegyes csoportokban természetes módon van jelen az eltérő fejlettség. Az életkori lemaradásokat csak az óvónő észleli, és ehhez igazítja a fejlesztési lehetőségeket. Így a gyermekek észrevétlenül hozhatják be lemaradásukat, azt nem kudarcként élik meg. Amennyiben pedig iskolakezdésük egy évvel kitolódik, akkor sem válik szükségessé a csoportváltás, hanem maradhat a gyermek megszokott csoportjában még egy esztendőt.

A legproblematikusabbnak vélik az óvónők és szülők a vegyes életkorú csoportokban a tanulást, annak megszervezését, tartalmi kérdéseit, a differenciálás lehetőségeit, módszerhasználatát, ami valójában az óvodapedagógusra mér feladatot, nem a gyermekekre.

Testvérek az óvodában
Nagy előnye a vegyes csoportnak, hogy az egy családból érkező, különböző életkorú testvéreket nem kell szétválasztani egymástól az óvoda intézményén belül. Az óvodai gyakorlat szerint a testvérkapcsolatokat két fázisban kezeljük. Első lépésként erősítjük kötődésüket, hogy nagyobb legyen a családból kilépő testvérek biztonságérzete, majd második lépésként oldjuk a testvérek zártabb világát, ezzel erősítve, hogy „nyissanak” társaik felé.

Amelyik gyermeknek nincs otthon testvére, annak szintén gazdag élményt nyújt a vegyes csoport. Átélheti a testvérkapcsolatok megfigyelését, majd „testvért” választhat magának. Vagy egy kisebb pajtását, vagy egy számára mintaadó, nagyobb gyermeket. Érdekes megfigyelés, hogy a tiszta csoportokban a nemek közti elkülönülés általában erőteljesebben van jelen, főleg a nagycsoportban.
A fiúk számára sokszor hiányzik a megfigyelhető és utánozható „nagyfiú” minta, amit az óvónéni természetesen nem tud megadni, a legjobb szándékkal sem. A megfelelő arányú vegyes csoportokban ezzel ellentétben a nagyobb fiúk mintaként szolgálnak a kisebbek számára.
Szintén a vegyes csoport előnyének tartom, hogy a gyermeknek nem kell akarata ellenére csoportot váltania, amennyiben egy évvel késleltetik az iskolakezdés. A gyermek az óvodakezdéstől az iskolakezdésig egy csoport tagja marad.

Összegezve tehát minden óvodapedagógusnak és szülőnek tiszta szívből ajánlom a vegyes életkorú gyermekekből szerveződő csoportokat, hiszen az abban tapasztalható állandó megújulás, önmagába visszatérő körforgás nagyban elősegíti a szociális tanulást, egymásra figyelést és alkalmazkodást.

 

Rácz-Mészáros Ágnes, LV Műhely bábterápiás foglalkozásvezető Bábozni jó! 1. rész

 

Igen ám, de vajon minden gyereknek megfelelő ez a módszer? Ez a kérdés manapság sajnos nagyon aktuálissá kezd válni!

 

Kezdjük tehát onnan, hogy a bábozásnak, a bábterápiának mi a lényege, miben különbözik a többi pszichológiai módszertől.

 

Ha a gyermekekkel történik valami, esetleg trauma éri őket, nem tudják úgy kifejezni az érzéseiket, elmondani a félelmeiket, mint a felnőttek - néha ez nekünk, „nagyoknak" is nehéz. Sokszor ezeket az emlékeket a tudatalattinkba toljuk, hogy ne kelljen velük foglalkoznunk, szorongásunk csillapodjon. Azonban ez nem maradhat sokáig büntetlenül, hamar előtörnek az oda letolt problémák álmokban, fejlődési visszalépésben, körömrágásban, tikkelésben és még sorolhatnánk.

Ezért hívjuk segítségül az úgynevezett projektív eljárásokat, melyekkel ezeket a tudatalattiba gyömöszölt emlékeket tudjuk felszínre hozni és megoldani. Ezek közé sorolhatjuk a rajzteszteket, a Világ-tesztet, a Rorschach-tesztet és a bábtesztet, melyet Rambert dolgozott ki. Ez a teszt azért más, mint a többi, mert a bábuk mögé bújva lehet felszínre hozni a vágyakat, indulatokat. A történetek általában szimbolikusak, a tényleges jelentésük csak később lesz világos és érthető a tesztet alkalmazó szakember számára - akkor, amikor már feltérképeztük a gyermek által használt szimbólumok és kifejezések eszköztárát. A problémák (boszorkány, ördög, anya, apa) tárgyiasulnak a szimbolikus figurák által, és ez a fajta kijátszás segíti a probléma feldolgozását, levezetését is.

A bábozást is tanulni kell

Tudnunk kell viszont, hogy ez nem minden gyermek esetében ilyen egyszerű! Sajnos sok szülő még csak nem is beszélget a gyerekével otthon vagy az utcán sétálgatva, ha pedig a beszélgetés hiányzik a lurkónak, akkor el lehet képzelni, hogy a játékok terén milyen hiányosságok vannak. Szomorú tény, hogy a gyerekek inkább a televíziózással töltik az értékes otthon töltött perceket, ahelyett, hogy a szülőkkel beszélgetnének, játszanának, esetleg báboznának. A bábozást is meg kell tanítani, mint ahogyan a homokozást is meg kellett mutatnunk a gyermekünknek. Minta alapján kezdte el a szimbolikus játékait is, és játszotta otthon a macival az anyás-babást vagy az óvónéni-gyerekek játékokat is.

Az a tapasztalatom, hogy sok gyerek azt sem tudja, hogyan kell a kesztyűbábot felhúzni, hogyan örül vagy integet a báb, hisz az alapvető gesztusokkal sincsenek tisztában. Nem csoda ez, hiszen van olyan, akinek egy hétköznapi beszélgetés közben a szemkontaktus tartása is nehézségbe ütközik - és nem azért, mert autizmussal összefüggő problémája lenne. A gyerekekkel egyre kevesebbet mondókáznak, egyre kevesebb szemtől szembeni játékot játszanak (Kerekecske gombocska, Ez elment vadászni, Hüvelykujjam almafa stb.). Ennélfogva a direkt beszédet kiegészítő úgynevezett metakommunikációs eszköztáruk hiányos, pedig annak a része például a szemkontaktus tartása, a beszédet kísérő kézmozdulatok, a fejmozgások, mint a testbeszéd részei, és amelyeket a bábozás során is felhasználunk.

 

A bábozás és egyéb játék során a hang használata is fontos, amit attól függően váltogatunk, hogy pici vagy nagy, aranyos vagy gonosz, férfi vagy női alak az, akit éppen megformálunk. Ezt mi is úgy lestük el a szüleinktől, amikor a Piroska és a farkast vagy a Három kismalac meséjét hallgattuk. Ha a gyermekeinknek sokat mesélünk - és nem a televízióból hallják -, akkor tudják, hogy anyának az egyébként teljesen élvezhető, szép dallamú hangja miért változik gonoszan rikácsolóvá vagy ijesztően méllyé attól függően, hogy a gonosz banyát vagy éppen az ordas farkast utánozza.

 

Ezek a pici kortól belénk ivódott minták segítenek abban, hogy később el tudjunk játszani szimbolikus alakokat, figurákat (a banyát és a farkast). Belénk ivódott eszköztár ez, mely ha hiányzik, ki kell alakítani ugyanúgy, mint minden, már készség szinten működő képességünket, melyet felhasználunk tevékenységeink során.

 

A bábozás és a személyiségtípusok

 

Vannak olyan emberek, akiknek nem a bábozás vagy a szerepjáték a megfelelő módszer a problémáik megjelenítésére, hiszen nekik már maga a szerepbe bújás is gondot jelenthet, mások pedig egyszerűen nem szeretnek „színészkedni", nem tudnak és nem is akarnak más bőrébe bújni, éppen elég számukra a sajátjuk is.

 

Már gyerekkorban is látható, hogy ki az, aki szeret bábozni, szerepjátékot játszani, és ki az, aki inkább egyedül babázgat, rajzolgat. Carl Jung az embereket introvertált és extravertált személyiségtípusokba sorolta. Az introvertáltakra jellemző, hogy szeretnek egyedül lenni, a viselkedésmódjuk visszafogott, és inkább a magányos tevékenységeket választják. Az extravertált személyiség épp az ellenkezője: inkább másokkal szeret lenni, nyíltan kimutatja érzéseit, kedveli a társas helyzeteket.

Ebből következik, hogy inkább az extravertált típusú személyeknek való az olyan módszer, melyben nyíltan ki kell fejeznünk önmagunkat, az érzéseinket. Bár a bábozás pont az oldást hivatott elősegíteni, mégis mint módszer nem biztos, hogy egy introvertáltabb gyermeknek megfelelő. Nála inkább a rajzolás vagy más projektív módszer vezethet eredményre, hiszen az amúgy is szorongást keltő problémáját egy számára eleve kellemetlen helyzetben nehezebben tudja kifejezni, mint egy olyan módszerrel, mely jobban illeszkedik lelki alkatához

A bábozás mint diagnosztikai, terápiás módszer tehát az extravertáltabb típusú gyerekek számára jelent segítséget, hiszen eleve szeretik ezt a fajta tevékenységet, fel tudnak benne oldódni. De még az ilyen típusú gyerekeknél is gondot okozhat a módszer akkor, ha hiányosak a kézgesztusaik, a testbeszéd-kifejező eszköztáraik, mivel otthon nem kaptak mintát erre a kommunikációs csatornára, vagy nem gyakorolhatták ezt a fajta önkifejezést

Ezen felül a bábozást, mint játékformát is ismerni kell ahhoz, hogy el tudjunk kezdeni ezzel a módszerrel dolgozni. Ha megvannak ezek az alapok, és a bábozás is már inkább játék és nem megtanulandó játékforma, el lehet kezdeni az igazi játékot, és terápiás eszközként alkalmazni az arra megfelelő lelki alkattal rendelkező gyermeknél. Ennek során felszínre hozhatók a tudatalattiba letolt problémák, azokat kijátszva megoldódnak a helyzetek. Ki tudunk alakítani probléma-megoldási stratégiákat, a jó elnyerheti méltó jutalmát, a gonosz pedig kezelhetővé, alakíthatóvá válik. Helyükre kerülnek a világ dolgai, és így a lurkó lelke is békét talál, harmóniába kerül.

 

A bábozás további előnyei

Eddig a bábozás diagnosztikai, terápiás lehetőségeiről volt szó, van azonban más előnye is, ami pedig a fejlesztésben rejlik. Éppen a nehezen megnyíló, befelé forduló, introvertáltabb gyerekek számára jelent jó gyakorlási és tanulási terepet, hogy a bábozáson keresztül fejlesszék kommunikációs, önkifejező képességeiket. A bábok mögé el lehet bújni, és ha azok esetlenebbek és butaságokat is művelnek, a gyerek védve marad mögöttük a lehetséges kinevetéstől, gúnyolódásoktól - ebbe a vásárba „csupán" a báb viszi a bőrét. Így meg lehet azt kockáztatni általa, hogy véleményt mond, ami esetleg nevetségessé válhat, hogy bólogat, nemet int, amikor a kisgyerek ezt nem merné megtenni.

 

Ha a próbák során azt tapasztalja a kis lurkó, hogy semmi baja sem esik az ügyetlenkedő bábnak, akkor ő is ki meri próbálni azokat az elemeket, stratégiákat, amelyek az általa irányított bábnak sikerültek. A báb mögötti védelemben, kis lépésekben lehet megküzdeni a társas élet csoportban előbukkanó kihívásaival, kockázatos helyzeteivel. A cél az, hogy szépen lassan a báb mögül előjöjjön egy magabiztosabb, nyíltabb viselkedést megkockáztató gyermek, aki már ügyesen használja a kommunikációs eszközöket, fel meri vállalni és tudja kifejezni gondolatait, érzéseit. De ehhez szükség van a bábozás, mint játékforma ismeretére, szeretetére, és kifejezési módként való használatára.

 

Dr. Gőbel Orsolya, pedagógiai szakpszichológus, SZPT terápia létrehozója, Varázsjáték foglalkozásaink vezetője Nézze vagy ne nézze? - A televíziózásról

 

Mit csináljak vele otthon?… Mit csináljak vele, hogy nyugodtan végezhessem a dolgomat?… Hogyan bírjam rá, hogy egy kicsit csendben legyen? …hogy ne rohangásszon ki percenként, hogy ő most unatkozik?” „Kapcsold be a TV-t!…Mit szeretnél nézni, válassz ki egy DVD-t!…Nézd meg újra azt a filmet!

Elcsendesedik minden, a háttérből, meszsziről szól a film. A gyerekek végre a TV előtt ülnek. Szemük előtt felfoghatatlan gyorsasággal elkezdenek peregni a képek, változnak a helyszínek, váltják egymást a szereplők. Képzeletüket, érzéseiket, önindította örömteli mozgásaikat, gondolataikat rabul ejti, betölti, aztán „szinte észrevétlenül” kisajátítja, ellehetetleníti, kifosztja, átírja, én-idegenné teszi a képhalmaz. Ha valaki megszólal a nézőközönségből, netán kér valamit, vagy mozog, a többiek azonnal leintik, mert zavaró. Senki senkire nem néz, nem is látják egymást, megszűnnek az érintések, az odafordulás, a beszélgetés, a kérdezés. Minden gyorsan történik, nem lehet lemaradni… Közben pedig fárad a szem, „kisül” az idegrendszer, kiszikkad a lélek.

Hogy mi a jó benne? Mozog, beszél, színes, fülbemászó a zenéje, olykor aranyos. De a történet a maga teljességében meg sem jelenik.
Van néhány mozzanat, amit a gyerekek felfognak, megértenek, aztán a gyorsaság okán megint „lemaradnak”, majd újra elkapnak egy pillanatot, amit képesek megfogni, feldolgozni, de a történet első látásra nem áll össze. A filmekből hiányzik az idő: a látásra, a meghallásra, felfogásra és megértésre. A képek nem kialakulnak, hanem fényképekké válnak, mozdulatlanná merevednek, ami feldolgozási idő, hely és energia hiányában így is marad. Az emlékezetbe való visszakerüléskor, felidézéskor vagy akár „véletlenszerű helyzetekben” villannak be ezek a rigid, merev képek, lefagyasztják az adott mozgást, ellehetetlenítik a velük való munkát, felesleges és idegen ballasztanyagot képeznek a személyiségben.
Végső soron elnyomják azt a hihetetlen gazdag belső, csodálatos világot, amivel minden gyermek rendelkezik.

A gyerekek az óvodáskorban képekben gondolkoznak, képeikhez az „anyagot” azokból a mesékben is használatos ősi képekből merítik, amellyel minden gyermek rendelkezik, intellektuális kapacitástól, egyéb nehézségektől függetlenül. A gyerekek szeretik megmozgatni saját belső képeiket, azokat lassan, lépésről- lépésre felépíteni, gazdagítani, színesíteni, lendületbe hozni. A képekhez és a mozgáshoz emlékek, érzések társulnak, „hőmérsékletük lesz”, emberivé válnak, és azt az élményt adják a gyerekeknek, hogy belső világukat széppé tudják varázsolni, képekkel, érzésekkel feltölteni, és az mind az övék. Nem szorulnak rá külső képekre oly mértékben, amennyire ezt egy film elárasztó képi világa teszi. A túl sok „előre gyártott” kép, (akár mozgókép, akár mesekönyv- kép vagy előrenyomtatott séma-rajz) megbénítja a kreativitást, a gyermeki kifejezésmód szabadságát, és állandó elvárásokat támaszt felnőttes tökéletességével a gyermek bontakozó grafikus kifejezésmódjával szemben.
A kész képek láttán minden gyerek nagyon jól tudja, ő OLYAT! nem tud rajzolni, ezért sokszor meg sem próbálja, vagy örökké elégedetlen saját rajzával, és inkább a felnőtteket kéri meg, hogy rajzoljanak neki. Nehezen fogadják el, hogy az a rajz, amit ők rajzolnak, az a maga nemében tökéletes, a sajátjuk, semmilyen más rajzzal össze nem téveszthető. A túl sok előre gyártott képpel, színezőkkel, sémákkal teli, „rajzolni tanító” foglalkoztató füzetekkel, könyvekkel egysíkúvá, színtelenné és unalmassá válik a rajzolás, a belső élmények megoszthatósága minimálisra csökken.
Reményeink szerint minden édesanya és óvónéni tudja, hogy a szárnyaló fantázia csak a sémarajzok és színezők nélküli világban mozdul meg. A belső képkidolgozás lehetősége adja alapját a helyzetek megértésének, a „képben levésnek”, a kreatív megjelenítési módnak, a gondolkodás rugalmasságának, az összefüggések felismerésének. Mindez tökéletes előkészítője a majdani iskolai helyzetek átlátásának, a szisztematikus szó -, és mondatépítkezésnek, a történetmesélésnek és fogalmazásnak, a matematikai és logikai képességek elsajátításának.

A TV helyzet „szociális analfabétává” teszi a gyermekeket, végső soron magányosságra ítéli őket azzal, hogy kiemel a családi történésekből, megfoszt a szeretet megnyilvánulás ezernyi apró jelétől, aminek következtében lassan kihűlnek. A szeretetteljes megnyilvánulások megtapasztalásának hiányában nincs minta a gyengéd kapcsolatkezdeményezésre, a viselkedésben megjelenik a szögletesség, a darabosság és a durvaság. Ha kilépnek ebből a magára hagyatott világból, nehezen találnak utat a társakhoz, testvérekhez, erőszakosan, vagy bohóckodva keresik a figyelmet, ami miatt az óvodában, iskolában hamar megkaphatják a beilleszkedési nehézséggel küszködő gyerek „priuszát”.

Higgyünk és bízzunk abban, hogy minden gyermek örömmel ajándékozza oda belső kincseit, ha a felnőtt szeretettel fordul felé, ha elfogadja a maga egyediségében. Minden belső kép kincs, és a gyerekeknek mindenre van saját képük! Ezek a képek a maguk gyermeki természete szerint nincsenek teljes fedésben a külső realitással, de tökéletes megegyezést mutatnak a gyermek belső realitásával. Gondoljunk a felnőtt számára elképzelhetetlen színű, formájú dolgokra, vagy akár az össze nem illő dolgok gyermeki összefüggésbe hozására, mint pl. a sárgatörzsű pillangófára, amit az írás illusztrációjának is választottam.

Varázslatos világ bontakozik ki a szemünk előtt, ha elfogadjuk ezt a gyermeki ajándékot minden realitáshoz közelítő - kényszerítő próbálkozás nélkül, minden javító szándékú megjegyzés, bírálat nélkül. A mi ajándékunk pedig az a felnőtt öröm, amit a gyermekek bizalmában megélünk.

 

A kisgyermek és a televizió

 

Felkértük Dr. Neuwirth Magdolna országosan ismert gyermekneurológust, elemezze neurológiai szempontból a tévézés kisgyermekekre kifejtett hatását .

 

A neurológiai szakrendelőben megjelent gyermekek közel 50 százaléka nem szervi beteg, hanem érzelmileg labilis, pszichésen feszült, mely gyakran szervi panaszokban nyilvánul meg (hányás, hasfájás, étvágytalanság). Néhány kisgyermek időnként furcsa grimaszokat, mozdulatokat végez, nyugtalanul futkározik, egy pillanatig nem tud megülni, nem foglalkozik egy tárggyal kitartóan. Az orvos a vizsgálatok során nem talál szervi bajt, de észleli, hogy a kisgyermek izgatott, feszült, „pörög”. A gyermekek napi programja rendszerint riasztó. Kevés a pihenés, a nyugalom, a csönd és az egészséges testmozgás, ugyanakkor az információszerzés meghaladja az életkornak megfelelő mértéket.

A kisgyermek is sok érdekes dologgal ismerkedhet meg a jól megválogatott műsorokból. Előfordul azonban, hogy nincs annyi ismerete és tudása, hogy könnyedén beilleszthesse és értékelhesse a látottakat. Így az érdekes műsor is okozhat feszültséget, az ijesztő pedig félelmet és szorongást kelthet.
Nem elhanyagolható az sem, hogy TV nézés közben folyamatosan több tízszeres és százszoros hang és fényinger éri a gyermeket, melyet szorozzunk a tv nézés időtartamával. De a háttér-tévézés vagy a gyerekszobába beszűrődő esti film hangjai is nagy mértékben zavarják sok kisgyermek nyugalmát, amelyek számos tünetet okozhatnak.

A feszült, felhúzott idegrendszer sokáig nem tud ellazulni, nem jön álom a gyermek szemére, éjjeli felriadások jelentkeznek. Esetleg has és fejfájásról, szédülésről panaszkodik, félve kapaszkodik a szülőbe, Nem tudja kipihenni magát, nyűgös ingerlékeny, szeszélyes. Nem marad egyedül a szobában, fél a sötéttől, fél hogy elhagyja a szülő. A szülő nem tudja mire vélni a tüneteket. Vagy ingerült lesz, büntet, vagy kiszolgálja a gyermek vágyait nagyobb mértékben, mint kellene, s jönnek a további bonyodalmak.

A média által készen kapott ismeretek helyett a gyermek fejlődése szempontjából értékesebb az elmondott mese során meginduló fantázia, a séta közben látott tárgyak és személyek, események közvetlen tapasztalása (pl. kirándulásnál állatok, növények, tájak megismerése). A szeretetteljes családi környezet, a szülők odafigyelése, a kérdésekre adott válasz, vagy közös „munka” a háztartásban különösen emlékezetessé teszi az eseményeket a gyermek számára.

Ajánlom, elemezzük saját és gyermekünk napirendjét, lesz rajta alakítani való. Fontos a kenyérkereset, a házimunka, de a legfontosabb, hogy szánjunk gyermekünkre naponta legalább l/2- l órát, amikor mesélünk neki, sétálunk vele, közben beszélgetünk. Időt nyerünk, ha bevonjuk a házimunkába, még a piciket is , ahogy azt a nagycsaládosoknál látni. A gyermekek segítőkészek, s a közös munkából sokat tanulnak. Ne sajnáljuk rá az időt és vesződséget!

A televízió pedig kerüljön a helyére. A gyermek csak válogatott műsort nézzen, de naponta legfeljebb félórát. Tudatosan tervezzük meg napjainkat bevonva a családtagot, barátokat! A gyermek boldogabb és nyugodtabb lesz, s ritkábban kell orvoshoz, pszichológushoz fordulniuk.

 

Szerkesztőségi tipp: hagyjuk a lurkókat elmélyülni a játékban, mesekönyv lapozgatásban. Igyekezzünk életkornak megfelelő meséket választani, még akkor is, ha a nagytestvér miatt hajlamosak vagyunk "komolyabb" könyvekhez nyúlni. Szerencsére van már néhány olyan közkedvelt, kisgyermekeknek szóló mesekönyv, melyeknek bájos figurái már társasjátékokon is megelevenednek>>, ezzel is segítve a feldolgozás folyamatát. Érdemes igénybe venni ezt a lehetőséget is, a tévét pedig toljuk inkább a sarokba...

 

Dr. Gőbel Orsolya, pedagógiai szakpszichológus, SZPT terápia létrehozója, Varázsjáték foglalkozásaink vezetője Egymásra hangolódást, beszoktatás helyett!

 

Amikor mi, szülők először visszük óvodába az alig három éves gyermekünket, - még akkor is, ha jártunk már bölcsödébe – izgulunk, olykor összeszorul a torkunk. Megpróbálunk felkészülni a váratlan eseményekre, gyermekünk reakcióira, de titokban, legbelül érezzük, rólunk is szól a helyzet: kiáll­juk-e a próbát? Hogyan fognak ránk nézni, ha sírunk, esetleg hisztizik a gyermekünk, vagy éppenséggel, mit gondolnak majd rólunk, ha túl könnyen ott­hagy bennünket?

 

Ha bemegyünk az óvodába, azt szeretnénk, ha valaki velünk is foglalkozna, minket is fogadna. Hiszen mi adjuk át a gyermekünket, a mi szívünk „szakad meg”. Szeretnénk, ha az óvónők velünk beszélnének először, hiszen a két felnőtt találkozásában, egymásra hangoltságában érzi magát biztonságban a gyermekünk. Ha azt érzi, hogy mi ketten megértjük egymást, ha látja, hogy az óvó néni nem akarja őt „kivenni”, „trükkökkel kicsalogatni” a kezünkből, ha azt látja, hogy mind a két felnőtt leguggol hozzá, az óvó néninek van türelme kivárni, amíg mi elbúcsú­zunk, és „átvenni” őt tőlünk: kézből kézbe, akkor nem lesz sírás, nem kell hirtelen mozdulatokkal elválni. Megtanuljuk mi magunk is, hogyan tudjuk szépen átadni gyermekünket. Örömmel mondani eleinte neki, hogy „Gyere menjünk be együtt, nézzük meg a többieket, a szobát, a játékokat” , majd a későbbiekben: „Jó játszást, érezd jól magad, jövök érted….”.

Az óvodai csoportba belépve éreznünk kell, hogy időt adhatunk magunknak és gyermekünknek arra, hogy megtalálja a hangot az óvodás társakkal csak­úgy,­ mint a felnőttekkel. Ha van időnk, ne sürgessük se magunkat, se gyermekünket. (Nincs eleve meghatározott idő, ameddig „be kell szoktatni a gyermeket”) Engedjük, hogy ebben az új világban felfedezze a tárgyakat, a társakat, megtalálja, meglássa önmagát. Mindezt a számára biztonságot adó felnőttek körében. Legyen minden reggel egy gyönyörű rituálé, ami kiszámíthatóvá teszi a helyzetet, magabiztossá a benne lévőket, a megérkezés, a búcsúzás és az átadás pillanataiban.  

Sokszor hallom, hogy az óvónők arra bíztatják a szülőket, hogy „Kedves ­Anyuka, engedje el (a gyermeket)….” Én nem elengedésre bíztatnám Önöket, hanem gyermekük átadására (majd ha önálló életet szeretne egy párral az oldalán pl., akkor engedjék el őt…) egy olyan személynek, akiben megbíznak, akivel napi kontaktusuk van, aki szeretni tudja a gyermeküket.

Az egymásra hangolódás a csoportban két szinten megy végbe: a felnőttek és a gyermekek szintjén. Mindegyikhez sok idő kell. Felnőtt szinten sok segítséget jelent az, hogy a nevelők jól tudják, a sze­retet nem csak érzés, érzelem, hanem leginkább elkötelezettség, dön­tés a Gyermek mellett. Ehhez társul a különböző hőfokú érzelem, és találkozik a gyermek odafordulásával. A gyermekek szinte azonnal érzik, mennyire nyitottak, készek az egymásra hangolódásra, az elfogadásra az óvónők és a dajka néni. Érzik azt a fajta célzott elhangolási kezdeményezést, amely egészsége­sen el szeretné téríteni (áthangolni) a gyermeket a kezdeti negatív állapotból, és meg tudják különböztetni attól, amikor az óvónő számára semmi más nem elfogadható, mint a „gyorsan boldog óvodássá” váló gyermek képe. Az érzékenyebb gyermekek hamar hangot is adnak ezzel szemben, hiszen érzik, nem rájuk figyel az óvónő, hanem a saját érzéseit próbálja rájuk erőltetni, vagy éppenséggel az is lehet, hogy egyáltalán nem képes a gyermekekre ráhangolódni.

Ilyenkor van „beszoktatás”. Kedvesen, lágyan, vagy akár erőszakosabban, a gyereknek meg kell szoknia az óvodát, a csoportot, a felnőtteket, a gyereknek kell megszoknia, elfogadnia az óvoda szabály- és szokásrendszerét.

Az egymásra hangolódás megengedi az óvónőnek, hogy megengedhesse a gyermeknek megmutatni önmagát, va­lamint, hogy az egymáshoz közeledést ő maga is szabályozhassa felnőtt és gyermek között egyaránt. A gyermekek egymásra hangolódásában is sokat segíthet az óvónő. Közös játékok, éneklések, zenélések teremtenek kö­zös nyelvet, jó hangulatot.

Csak a tiszteletben kialakított kapcsolat válik mindenki számára értékessé, egymást értővé, szeretettel átöleltté.

 

Dr. Gőbel Orsolya, pedagógiai szakpszichológus, SZPT terápia létrehozója, Varázsjáték foglalkozásaink vezetője A gyermek biztonságos terei

 

„A családi tér jelenti a gyermekek számára a biztonságos világ határait”
Az óvodás gyermekek belső világában a térnek különleges szerepe van. A gyermekek egyszerre élik meg a képzelet végtelen tereit és a fizikai tér határait, és ezekkel együtt saját én-határaikat. Saját fizikai határaikat olykor személyre sza­bottan, szűk, önmagukat erősítő térrel ve­szik körül (kuckóval, sállal, pokróccal). Szeretnek kis helyen biztonságban, védetten „lenni”. Ez az állapot visszaviszi őket abba a meleg, elfogadó állapotba, amit akár a várandósság, vagy akár a korai életszakaszban élhettek meg, és ahol újra meg újra feltöltődhetnek, hogy legyen erejük kilépni a tágabb térbe akkor, amikor a „családi világ” nyitott az ő érkezésükre.

 

A családi tér jelenti a gyermekek számára – optimális esetben – a biztonságos világ határait, amiken belül az elveszettség érzése nélkül léphetnek ki a maguk által teremtett szűkebb, biztonságos határok közül. A család „területkijelölő” funkciója nélkül a gyermek elveszettnek érzi magát a világban. Elveszettségében tájékozó­dási, orientációs zavarai lesznek, elveszti az irányok érzékelését, teljességgel összekuszálódik a jobb és a bal oldal, meginog a talaj. Az elég jó határokat felállító családok tagjai orientációs pontokat adnak a gyermek számára, amely abban segíti őt, hogy biztos irány-érzékelés alakuljon ki benne. A gyermek a külső térben megélt biztonságos pontokat, mint egy koordinátarendszert, önmagára is képes vonatkoztatni.

A belső – és a családi koordinátarend­szer adja meg a gyermek számára az önmagában és családjában megélt ma­gabiztosságot, rugalmas tér-kezelést, és az e teren belüli szabad mozgás lehetőségét. Csak az így begyakorolt tér-biztonság segíti a gyermekeket a családon kívüli tágabb tér birtokba vételére, amit először minden gyermek a képzeletében jár be, messzi vágy-tájakra eljutva. E képzeleti tér bemozgása és megerősödése teszi lehetővé, hogy a gyermekek egyre biztosabban lépjenek ki a családi térből a tágabb fizikai és társas tér felé. A felnőtté válás útján a gyermek, majd később a fiatal a családi tér biztos pontjait képezi le a nagyobb térben, hogy felnőttként a világban való tájékozódás biztonságát élhesse meg.

Az óvodáskorban a családi tér nagysága sok hasonlóságot mutat az óvodai tér nagyságával, ahol a biztos tájékozódási (téri és szociális orientációs) pontokkal rendelkező gyermekek gyor­san, egyszer­re önérvényesítően és együttműködően veszik birtokba a teret. Ez azt jelenti, hogy feltalálják magukat, és hatékonyan használják önmaguk örömére a felfedezett teret, és evvel együtt a térben lévőkkel jó kapcsolatot képesek kialakítani. Ez megfelel a csoportalkotás általános (szociálpszichológiai) szabályainak, mi­szerint a csoportalakulás fázisában, az un. viharzás periódusában a gyermekek (viharosan) keresik a helyüket a csoporton belül. Ezt követi az a szakasz, amelyben a kialakult és egyre dinamikusabban fejlődő kapcsolatok jelentik az önmagát és másokat is figyelembe vevő gyermekek közösségét.

A csoportban önmagát megtaláló és másokkal jó kapcsolatot kialakító gyermek biztonságban érzi magát, testtar­tása magabiztossá, mozgása összerendezetté, játékában elmélyültté válik. A közösen együtt játszó gyermekek egy közös érzelmi térben találnak egymásra, a csoporton belül kialakulnak az együtt mozgások, gyakoribbá válik a szemkontaktus, a gyermekek felveszik egymás ritmusát mind fiziológiai szinten, mind a tevékenységek szintjén. A felnőtt figyelmi és bizalmi terében képesek önmagukat fegyelmezni, a játék adta lehetőségeket maximálisan kihasználni, és ebben a helyzetben máso­kat is megtartani. Ebben a térben a felnőtt olyan hátteret biztosít, ami­ben sze­re­te­tével és teljes oda­for­dulásával te­­remti meg a gyermekek szá­má­ra a szabad moz­gás, és a szabad játék le­hetőségét.

                          Néhány  gondolat a szülőknek-a gyerekekről, tévedésekről

Mint ahogy a kedves szülők láthatták a gyerekek munkájukból, sokat dolgoztunk és volt eredmény.

Tevékenységeinket kézzelfogható, gyakorlatias módszerekkel próbáltuk elsajátítani , minél játékosabban, hogy a gyerek ne azt érezze, hogy"muszáj valamit elvégezzen, hanem érdekelve legyen a téma iránt, örömöt szerezzen a gyereknek a munka, legyen sikerélménye, s főleg ne féljen neki fogni a nehezebb feledatoknak.
Voltak nehézségek, de a gyerekek megértették, hogy a csoport arculatát ők formálják aktívan és elismeréséért, vonzalmáért tenniük kell valamit. A játszótársak hatásosabban nevelik egymást önállóságra , fegyelemre mint a legszigorúbb pedagógus. Egymás mellett játszódva ,egymást segítve belekapcsolódnak a legnehezebb feladatokba is. A csoport számukra olyan kincseket adhat , amit csak a kis emberi közösségek  óvodában mint otthon. Kifejlődik bennük a tudat alatti irányítás, ami azt jelenti, hogy tudja hogy van egy személy akitől ő irányítást vár .Csak kisiskolás korában tudja saját maga eldönteni,hogy mi a rossz és mi a jó számára, ezért fontos, hogy a gyereket irányítsuk, megértsük és mindkét szülő egyformán nevelje gyermekét.

Nagyon sok kérdést tesznek fel, olyan válaszokat kell adni, hogy a gyerek megértse,s ha többször is rákérdez ugyanarra a dologra, nem azért teszi, hogy idegesítsen, hanem mert vagy nem értette meg a kérdést, vagy elfelejtette a választ.

Feltevődik sokszor a kérdés, hogy a gyerekeknek joguk van-e a tiszteletre? -még gyengék, védtelenek, lassan  csinálnak mindent, hosszabb ideig pepecselnek dolgokkal, s közben gondolataik máshol kalandoznak, türelmüket sokszor próbára teszik.

Tudjuk-e ilyen ideges állapotban tisztelni őket?  -igen,  tudjuk és nem mondhatjuk,hogy ma jó voltál és tisztellek,ma rossz voltál és nem tisztellek. Ilyen változékony tisztelet nem létezik, de állandó viselkedés sincs. Az egészséges,  normálisan fejlődő gyermek állandóan próbára teszi az  türelmünket, mivel az életet fokozatosan megismerve úgy viselkedik mint egy kis felfedező, és igyekszik megérteni, kitapasztalni az életet.

 

Ezért nekünk felnőtteknek tudnunk kell mit engedhetünk meg és mit tűrhetünk el. Nem szabad a gyermek viselkedését csak akkor jónak elfogadni, ha olyan mint amilyennek mi elvárjuk. Az a gyerek aki mindent elfogad az sose mond NEM-T, sose fogja tudni mit akar magától, mindig az édesanyától várja majd a megoldást. A gyerektől nem szabad elvenni a z önálló döntéshozást, a kezdeményezés örömét.

Feltevődik a kérdés, hogy mindent meg kell engedni a gyereknek?  -se egyik,  se másik , mert ha szigorúan tiltunk, ráerőltetjük saját akaratunkat akkor passzív végrehajtóvá, unatkozó gyerekké válik, ha pedig mindent megengedünk, eleget teszünk kérelmeinek, szeszélyének, akarat nélküli emberré válik, kibírhatatlan lesz, hozzászokik, hogy neki minden szabad és nem fogja tudni felnőtt korában, hogy mit mikor szabad tenni és miért. Ezért szavakkal kell  irányítani a megfelelő időben és a  megfelelő személy.

Korczak-ot  idézve, azt mondja:"azok a gyerekek akiket állandóan fegyelmeznek „nem szabad", „ne nyúlj hozzá", én „megcsinálom"- ezek unatkozó gyerekekké válnak és szándékosan keresik majd, hogy rosszat csináljanak, mert a büntetésben találják meg a várva várt tapasztalatot. Hagyjuk vétkezni a gyereket, hogy azután örömmel kijavítsa tévedését."

Felhívja a szülők figyelmét, hogy mindenki úgy szeresse gyermekét, hogy közben ne követeljen viszon szeretetet és hálát, szeressék még akkor is, ha már jó előre tudják, hogy rosszat fog tenni. Tiszteljék őket, adjunk át mindent amit tudunk saját jóságunkból, s ha mindezt a gyerekünk nem nekünk adja vissza, tovább adja majd a maga választottjának és saját gyerekének.-mindezt mosolyogva kell elfogadnunk.

Egy szép idézettel zárnám mondanivalóm:

                 „A mosoly értéke semmibe se kerül, de sokat ad.

                  Gazdagabbá  teszi azokat, akik kapják és mégsem juttatja koldus-

                  botra azokat , akik adják.

                Egy pillanatig él csak, de az emléke örökké megmarad.

                Senki sem olyan gazdag, hogy meglehetne nélküle, és senki sem olyan

                szegény, hogy ne lenne gazdagabb tőle.

                A mosoly boldoggá teszi az otthont, táplálja a jó akaratot és a barátság

                 biztos jele.

 

                Nyugalom a megfáradtnak, napfény a csüggedőknek, világosság a szomorkodóknak és a természet legjobb orvossága a bajok ellen.

                 Mégse lehet megvenni, elkérni, kölcsön adni vagy ellopni, csak

                                      Önként lehet adni, ezért hát MOSOLYT!"

 

                                              

 

 

10 gyakorlati tanács – hogyan neveld akaratos gyermeked

Az akaratos gyerek nevelése – tíz gyakorlati tanács

Úgy érzed, akaratos a gyereked? De hiszen ez nagyszerű! Bizony ám, hogy nagyszerű, hiszen, ha egy önfejű gyereket okosan és megfelelően nevelünk, igazán karizmatikus felnőtt válhat belőle. Olyan valaki, akinek a benső ereje, önbizalma és tartása megóvja attól, hogy a nagy többség a saját akarata alá gyűrje. Ha a szülő nem ragaszkodik ahhoz, hogy megtörje ezt az akaratot, igazi vezetők lehetnek belőlük.

És hogy hogyan is kezeld okosan az akaratos gyereket? Álljon itt hozzá tíz gyakorlati tanács:

1. Hatalmi harcok helyett vezessetek be közösen lefektetett szabályokat!
Így nem te leszel a rossz, ha azt mondod: Először a házi feladatot kell megcsinálni, csak utána nézhetsz mesét! Ha előre megbeszélitek, hogy nálatok ez a szabály, akkor tudni fogja a gyerek, mihez tartsa magát, nem lesz alapja a hatalmi harcmodor beindításának.
2. Egy akaratos gyerek számára fontos, hogy főnöknek érezhesse magát!
Hát add meg neki a lehetőséget erre. Teremts olyan helyzeteket, ahol igenis lehet főnök, ahol ő mondhatja meg mit és hogyan akar tenni. (Az esti rutin a vacsora, fürdés, elrámolás, fogmosás, esti mese. Hadd döntsön ő, mivel kezdi a sort.) Természetesen csak olyan keretek között tegye ezt, amit te is megfelelőnek tartasz (azaz a fogmosás a vacsora után van). Ezzel a módszerrel remekül lehet felelősségvállalást tanítani nekik: a saját döntéseik eredményeit tapasztalhatják, legyenek azok jók vagy rosszak. Egy akaratos gyerek úgysem fogadja el, hogy valami csak azért olyan amilyen, mert te, szülő azt mondod neki. Saját magának kell megtapasztalnia. (Ha a rendrakással kezdi, utána már csak a jó dolgok maradnak hátra, ha viszont a végére hagyja, akkor sem fogja senki elvégezni helyette.)
3. Kínálj föl neki választási lehetőségeket!
Ha parancsokat osztogatsz, több, mint valószínű, hogy ellenkezni kezd. Zsigerből. Ha viszont választási lehetőségként tálalod a helyzetet, úgy fogja érezni, hogy ura a saját életének. Hogy saját döntéseket hozhat. Pl. ha indulnotok kell a boltba, de ő teljesen belefeledkezik a játékába, kérdezd meg tőle: Most induljunk, vagy inkább 15 perc múlva? Később? Oké, de ha így döntöttél, akkor 15 perc múlva el is indulnunk! Ha pedig akkor sem akar, mondd neki, hogy ez az ő döntése volt.
4. Hagyd, hogy a saját teste fölött ő rendelkezhessen!
Tipikus eset: anyuka ragaszkodik hozzá, hogy a gyerek sapkát vegyen föl, mert kint hideg van. Gondolj csak bele: teljesen érthető, hogy nem akarja felvenni a sapkát, érthető, hogy ragaszkodik az igazához hiszen bent meleg van, a teste azt mondja neki, hogy nincs szükség további melegítésre. Persze te, felnőtt tudod, hogy kint hideg lesz, de neki nehéz ezt a benti melegből elfogadnia. Ahelyett, hogy semmibe vennéd a teste által diktált érzéseit (most meleg van) és ráerőltetnéd a (te szempontodból teljesen jogos) akaratodat (Márpedig addig nem indulunk el, míg fel nem veszed a sapkádat!), próbáld meg elérni, hogy saját akaratából hozza meg a megfelelő döntést: Rendben, akkor ne vedd föl a sapkát, de berakom a táskámba, és ha úgy érzed (!), hogy fázol, fel tudod majd venni.
5. Ne szégyenítsd meg!
Az előző példánál maradva, ha már kint vagytok a hidegben, nyilvánvalóan fázni fog a füle és fel akarja venni a sapkát. Viszont így a saját döntést hozza meg, nem kell megszégyenülést éreznie, mert nem neki (a teste által diktált érzéseinek) volt igaza, hanem az okosabb felnőttnek. Ilyenkor kell aztán a szülőnek visszafognia az Nem megmondtam?!, Ugye igazam volt?, Máskor majd hallgatsz rám, ugye? típusú mondatokat. Ezek nem tanítanak semmire, csak igazolják a szülő jogosságát és egyben földbe döngölik a gyerek érzéseit. Míg ha hagyod, hogy a saját döntését hozza meg, azzal megtanítod neki, hogy nincs abban semmi rossz, ha új információk alapján megváltoztatja a véleményét.
6. Hallgasd meg az ő érveit is!
Sokszor mi felnőttek olyan biztosak vagyunk az igazunkban. Hiszen idősebbek vagyunk, tapasztaltabbak. De ha a gyerek ragaszkodik valamilyen gondolathoz, az azért van, mert meg van győződve az igazáról. Lehet, hogy számunkra nem elfogadható az érvelése, de valami mégiscsak arra ösztönzi őt, hogy higgyen benne. Ha nem hallgatjuk meg az ő okfejtését, soha nem fogjuk megtudni, mi ez a valami. Elég, ha csak leguggolunk hozzá és nyugodtan, annyit mondunk: Oké, értem, hogy nem akarsz még fürdeni. El tudod mondani miért? És csak hallgassuk meg. De ne csak színlelve, hogy túlessünk rajta, és aztán beparancsolhassuk a kádba, hanem valóban odafigyelve rá. Ha a számára fontos dologokban meghallgatjuk őt, akkor talán akkor is elmondja majd a gondolatait, ha a mi számunkra fontos dologról kérdezzük (igen, igen, erről már írtam, de hát ez a vesszőparipám)
7. Képzeld magadat az ő helyzetébe!
Szituáció: megígérted a gyerekednek, hogy megvarrod az elszakadt kedvenc játékát, de nem jutott rá időd. Számodra ez egy a nyolcvankét napi teendő közt, és tényleg nem jutott rá időd, energiád. Ilyen bizony mindenkivel előfordul. A gyereked számára viszont nincs nyolcvankét fontos dolog, neki a megvarrt plüssállat a legfontosabb. Érthető, hogy csalódott és mérges rád. Ilyenkor kérj bocsánatot (!), hogy nem tartottad be az ígéretedet, nyugodtan magyarázd el a gyerek szintjén, hogy miért nem tudtad megtenni, majd ígérd meg, hogy legközelebb mindent megteszel, hogy sikerüljön megtartani az ígéretet. És tegyél is úgy!! Hidd el, nem leszel kisebb a gyerek szemében, csak emberibb és elfogadhatóbb. Szerethetőbb, tisztelhetőbb.
8. Fogadd el gyereked érzéseit!
Természetesen vannak szabályok, amiket be kell tartani. Ha ezek tisztázottak, akkor joggal elvárhatók – a család összes tagjától, a szülőket is beleértve! De attól, mert a szabályok léteznek, még nem kell szeretni is azokat. A gyerekek is nyugodtan kinyilváníthatják az érzéseiket és véleményüket. Ezáltal aztán feszültségtől is megszabadulhatnak, amit egyébként a hatalmi harcokba fektettek volna.
9. Ne hagyd, hogy a nevelés a kapcsolatotok rovására menjen!
A veszekedés kellős közepén a gyerekek semmit nem tanulnak. Ugyanúgy, mint mi, felnőttek, ha felmegy a pumpa, olyat teszünk vagy mondunk, amit nem gondolunk át. Ilyenkor a gondolkodó, elemző, összefüggéseket tisztázó része az agyunknak begubózik. Próbáld meg elkerülni az elfajuló veszekedéseket, még ha ilyenkor neked is kell okosabban viselkedned. Hidd el, nem kell mindig bizonyítanod az igazadat! Sokszor az állandó nevelésben, jót akarásban nem látjuk meg, hogy pont a legfontosabb vész el: a meghitt kapcsolat a gyerekünkkel. Próbálj meg rugalmas lenni, tartsd észben, hogy a legfontosabb a szoros kötődés a gyerekeddel, a kölcsönös szeretet és tisztelet.
10. Tartsd tiszteletben a gyerekedet – és ezt mutasd is ki!
A legtöbb akaratos gyerek a tisztelet kivívásáért harcol. Ha ezt megadod neki, sokszor elvész a harc kirobbanásának igazi okozója. Mint minden emberi kapcsolatban, itt is oly sokat számít, ha az illető úgy érzi, hogy megértik őt! Ha olyan helyzet áll elő, ami szerinted nem elfogadható (piros tüllszoknyában akar temetésre menni), attól még mutathatsz ki együttérzést a gyereked felé: Sajnálom, szívem, hogy nem tudod ezt a szoknyát most felvenni, pedig értem én, hogy nagyon szeretnéd. Tudod mit? Berakjuk a táskába, és ha vége a temetésnek, utána felveheted, rendben így?
Írta: Hanula Erika

 

A mese fontossága:

Oldal: Hasznos tippek szülőknek
BETEKINTÉS AZ ÓVODAI ÉLETBE - Goró Erzsébet óvónő - © 2008 - 2024 - ovodaivilag.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat